Témakiírások
A pályaazonosulás és a tanácsadás összefüggései az ápolásban
témakiírás címe
A pályaazonosulás és a tanácsadás összefüggései az ápolásban
intézmény
doktori iskola
témakiíró
tudományág
témakiírás leírása
Az ember-pálya megfelelés alapkérdése a pályafejlődésre irányította a nemzetközi kutatások figyelmét. A pályafejlődés és -azonosulás fejlődéslélektani (Super, 1957; Roe, 1972,) megközelítése indította útjára a hazai elméletalkotás aktív periódusát (Zakar, 1988), amelynek jelentős állomásaként tekinthető az életútfejlődésen belül a pályaadaptáció és a pályatevékenység szakaszainak elkülönítése (Csirszka, 1966). Továbblépést jelentett a pályaalkalmazkodási folyamat szakaszainak megfogalmazása (Rókusfalvy,1969), majd ennek talaján a személyiségfejlődés pályalélektani aspektusainak (Ritoókné, 1977), valamint a pályaalkalmasság kialakulásának keretbe foglalása (Szilágyi K., 1982). A döntéselméleti elgondolások sorában jelentős mozzanatként tekinthető a problémamegoldás jellegének felvetése (Völgyesy, 1976; Krumboltz, 1978). A szociálpszichológiai megközelítések a szerepelsajátítást emelték a középpontba (Musgrave, 1967; Xantus, 1975; Váriné,1984; Merton, 1980). A gazdag előzmények alapján nyílt lehetőség a pályaidentifikáció és a szakmai szerep elsajátítási folyamatának összekapcsolására, benne a foglalkozási szerep tisztázottságának, továbbá – a jogok és kötelezettségek reciprok vonása alapján - az elvárások összeegyeztethetőségének középpontba állítására, és egyben az ápolóvá válás folyamatának feltárására, továbbá a szakmai kompetencia objektív és interperszonális tudásfedezetének elkülönítésére (Helembai, 1989).
Az ápolástudomány fejlődésében a fentebb jelzett időintervallumban ugyancsak jelentős előrehaladás figyelhető meg. Hall (1955) a gyógyulás folyamatában a beteg energiáit és motivációit helyezi a középpontba. Henderson (1966) azt hangsúlyozza, hogy az emberek szükségletei közösek, azonban értelmezni kell ezek jelentőségét az egyén számára, és meg kell határozni a kielégítés mértékét és az alkalmazás módjait. Peplau (1974) az ápolás terapeutikus vonását emeli ki, és azt az interperszonális kapcsolatban szemléli. Az ápoló és beteg kölcsönösen elismerik egymást, mint egyéniséget, és mindketten tanulnak és gyarapodnak az interakciók eredményeként. Orem (1971) kiemeli az önellátás képességét, amelynek zavara megkívánja az új önellátási technikák kialakítását, az univerzális önellátás útjainak, továbbá az énkép módosítását, a napi életvitel, szokások felülvizsgálatát, valamint az eltérés hatásainak bevonását az ápolás folyamatába. Abdellah (1960) értelmezésében az ápolás lényegében egy problémamegoldás központú megközelítés, amelyben kulcsfogalom az ápolási probléma, amely az emberek egyéni szükségleteivel függ össze. Orlando (1961) felfogásában az ápolási helyzetet a beteg viselkedése iniciálja. A páciens viselkedése – tekintet nélkül annak megjelenésére – reprezentálja a segítés iránti kérést. A verbális és non-verbális viselkedés konzisztenciája szükséges a hatékony közbenjárás megvalósulásához.
Bár az egyes elméletalkotók más és más mozzanatokat hangsúlyoznak, azonban mindegyikben közös vonásként megtaláljuk a segítséget kérő emberek belső potenciáljának elismerését, valamint az interperszonális kapcsolatokban rejlő lehetőségek felhasználásának igényét.
Az ápolás és annak interperszonális fedezete iránti érdeklődés az eltelt idő távlatában változóan alakult.
Trendjét tekintve különösen értékesnek tekinthetők azok a kutatások, amelyek a gondozás jelenségének definiálására, a szerepfejlődésre, valamint a tanácsadás és partnerkapcsolat jellegének leírására vonatkoznak (Mayeroff, 1971; Campbell, 1984; Rogers, 1967; Ray, 1981; McFarlane, 1976; Griffin, 1983; Briggs, 1972; Watson, 1979; Leininger, 1981; Bendall, 1977; Sarason, 1985; Murgatroyd, S. 1986 ; Burnard & Morrison, 1990; ; Helembai, 1993, 1995; 2002; Weaver, 2002; Johsdottir at al., 2004; Clancy at al., 2007; Murgatroyd, 1986).
Az ápolók kliens központú attitűdjének feltárására ugyancsak számos kutatás irányul (Tshudin, 1989; Stewart, 1983; Swaffield, 1988; Trevelyan, 1988; Sparrow, 1986; Meleis, 1985; West at al., 2006; Helembai at al., 2000).
Az ápolók saját interperszonális készségeik percepciója, kommunikációjának sajátosságai iránt is jelentős figyelmet fordítanak a kutatók (Heron, 1986; Blake&Mouton, 1976; Nicolas&Gooderham, 1982; Fielding&Llewelyn, 1987; Kelly, 1969; Hammond, 1983; Dryden, 1985; Burnard, 1984; 1990; Edwards at al., 2006; Ammentrop at al., 2007).
A további munkák nagy része a betegek, valamint az ápolók gondozással kapcsolatos szempontjainak, a burnout jelenségének feltárására, és egyre erősebb hangsúllyal, a biztonságos betegellátással összefüggő kérdések elemzésére koncentrálnak (Henry,1975; Brown,1982; Larson, 1984; Nyatanga, 1989; Nolan&Grant, 1989; Forrest, 1989; Helembai , 1997; Molnár E., 2001; Molnár P. at al., 2003; Leiter at al., 2006; MacPhee at al., 2006; Joseph, 2007; Lin at al., 2007; Pálfiné, 2007).
Az elért kutatási eredmények mellett növekszik azonban azoknak a szerzőknek a köre is, akik a vizsgálatok megtorpanására hívják fel a figyelmet, amelynek okát a koncepcionális háttér kidolgozásának késlekedésében jelölik meg. Hazai viszonylatban sajnálatos tény, hogy a vonatkozó kutatások kuriózumnak tekinthetők az ápolás területén annak ellenére, hogy az 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyről világosan megfogalmazza a betegek emberi méltósághoz, önazonosság megőrzéséhez, önrendelkezéshez és szabad döntéshez való jogát, amelynek támogatásaként tekinthető az ápolástól elvárt tanácsadási kötelezettség a hozzátartozók számára is. Felfogásunk szerint érdemi előrelépés nem várható a pályára nevelés, az ápolóképzés interperszonális tudásfedezetének, valamint az ápolási folyamat és a tanácsadás integrálásának fejlesztése nélkül, amely szisztematikus vizsgálatok hiányában csak probalisztikusan valósulhat meg.
A javasolt kutatási irányok várható eredményei:
1. A pályaszocializáció jellemzőinek , és azoknak a tényezőknek a feltárása, amelyek hangsúlyos megjelenítése a képzésben csökkentheti a pálya elhagyását és/vagy a burnout szindróma kialakulását, illetve amelyek növelhetik a pálya művelésének hatékonyságát.
2. A betegvezetés feltételeként tekinthető asszertív magatartás, ápolói stílus személyiségi fedezetének, valamint az ápoló-beteg/kliens kapcsolat vonásainak meghatározása, a tanácsadás elméleti kereteinek és feltételeinek azonosítása.
3. A tanácsadás és az ápolási folyamat kapcsolatának, leggyakoribb implikációinak és alkalmazott szintjeinek definiálása az ápolás különböző területein.
4. A betegek/kliensek tanácsadás iránti elvárásainak és a tanácsadás alkalmazási lehetőségeinek megismerése a biztonságos betegellátás érdekében.
5. Jelentős eredmény lehet továbbá azoknak a mérési eszközöknek, valamint képzési/továbbképzési programoknak a kidolgozása is, amelyek nélkülözhetetlenek az ápolástudomány elméletének és gyakorlatának fejlesztéséhez.
Az ápolástudomány fejlődésében a fentebb jelzett időintervallumban ugyancsak jelentős előrehaladás figyelhető meg. Hall (1955) a gyógyulás folyamatában a beteg energiáit és motivációit helyezi a középpontba. Henderson (1966) azt hangsúlyozza, hogy az emberek szükségletei közösek, azonban értelmezni kell ezek jelentőségét az egyén számára, és meg kell határozni a kielégítés mértékét és az alkalmazás módjait. Peplau (1974) az ápolás terapeutikus vonását emeli ki, és azt az interperszonális kapcsolatban szemléli. Az ápoló és beteg kölcsönösen elismerik egymást, mint egyéniséget, és mindketten tanulnak és gyarapodnak az interakciók eredményeként. Orem (1971) kiemeli az önellátás képességét, amelynek zavara megkívánja az új önellátási technikák kialakítását, az univerzális önellátás útjainak, továbbá az énkép módosítását, a napi életvitel, szokások felülvizsgálatát, valamint az eltérés hatásainak bevonását az ápolás folyamatába. Abdellah (1960) értelmezésében az ápolás lényegében egy problémamegoldás központú megközelítés, amelyben kulcsfogalom az ápolási probléma, amely az emberek egyéni szükségleteivel függ össze. Orlando (1961) felfogásában az ápolási helyzetet a beteg viselkedése iniciálja. A páciens viselkedése – tekintet nélkül annak megjelenésére – reprezentálja a segítés iránti kérést. A verbális és non-verbális viselkedés konzisztenciája szükséges a hatékony közbenjárás megvalósulásához.
Bár az egyes elméletalkotók más és más mozzanatokat hangsúlyoznak, azonban mindegyikben közös vonásként megtaláljuk a segítséget kérő emberek belső potenciáljának elismerését, valamint az interperszonális kapcsolatokban rejlő lehetőségek felhasználásának igényét.
Az ápolás és annak interperszonális fedezete iránti érdeklődés az eltelt idő távlatában változóan alakult.
Trendjét tekintve különösen értékesnek tekinthetők azok a kutatások, amelyek a gondozás jelenségének definiálására, a szerepfejlődésre, valamint a tanácsadás és partnerkapcsolat jellegének leírására vonatkoznak (Mayeroff, 1971; Campbell, 1984; Rogers, 1967; Ray, 1981; McFarlane, 1976; Griffin, 1983; Briggs, 1972; Watson, 1979; Leininger, 1981; Bendall, 1977; Sarason, 1985; Murgatroyd, S. 1986 ; Burnard & Morrison, 1990; ; Helembai, 1993, 1995; 2002; Weaver, 2002; Johsdottir at al., 2004; Clancy at al., 2007; Murgatroyd, 1986).
Az ápolók kliens központú attitűdjének feltárására ugyancsak számos kutatás irányul (Tshudin, 1989; Stewart, 1983; Swaffield, 1988; Trevelyan, 1988; Sparrow, 1986; Meleis, 1985; West at al., 2006; Helembai at al., 2000).
Az ápolók saját interperszonális készségeik percepciója, kommunikációjának sajátosságai iránt is jelentős figyelmet fordítanak a kutatók (Heron, 1986; Blake&Mouton, 1976; Nicolas&Gooderham, 1982; Fielding&Llewelyn, 1987; Kelly, 1969; Hammond, 1983; Dryden, 1985; Burnard, 1984; 1990; Edwards at al., 2006; Ammentrop at al., 2007).
A további munkák nagy része a betegek, valamint az ápolók gondozással kapcsolatos szempontjainak, a burnout jelenségének feltárására, és egyre erősebb hangsúllyal, a biztonságos betegellátással összefüggő kérdések elemzésére koncentrálnak (Henry,1975; Brown,1982; Larson, 1984; Nyatanga, 1989; Nolan&Grant, 1989; Forrest, 1989; Helembai , 1997; Molnár E., 2001; Molnár P. at al., 2003; Leiter at al., 2006; MacPhee at al., 2006; Joseph, 2007; Lin at al., 2007; Pálfiné, 2007).
Az elért kutatási eredmények mellett növekszik azonban azoknak a szerzőknek a köre is, akik a vizsgálatok megtorpanására hívják fel a figyelmet, amelynek okát a koncepcionális háttér kidolgozásának késlekedésében jelölik meg. Hazai viszonylatban sajnálatos tény, hogy a vonatkozó kutatások kuriózumnak tekinthetők az ápolás területén annak ellenére, hogy az 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyről világosan megfogalmazza a betegek emberi méltósághoz, önazonosság megőrzéséhez, önrendelkezéshez és szabad döntéshez való jogát, amelynek támogatásaként tekinthető az ápolástól elvárt tanácsadási kötelezettség a hozzátartozók számára is. Felfogásunk szerint érdemi előrelépés nem várható a pályára nevelés, az ápolóképzés interperszonális tudásfedezetének, valamint az ápolási folyamat és a tanácsadás integrálásának fejlesztése nélkül, amely szisztematikus vizsgálatok hiányában csak probalisztikusan valósulhat meg.
A javasolt kutatási irányok várható eredményei:
1. A pályaszocializáció jellemzőinek , és azoknak a tényezőknek a feltárása, amelyek hangsúlyos megjelenítése a képzésben csökkentheti a pálya elhagyását és/vagy a burnout szindróma kialakulását, illetve amelyek növelhetik a pálya művelésének hatékonyságát.
2. A betegvezetés feltételeként tekinthető asszertív magatartás, ápolói stílus személyiségi fedezetének, valamint az ápoló-beteg/kliens kapcsolat vonásainak meghatározása, a tanácsadás elméleti kereteinek és feltételeinek azonosítása.
3. A tanácsadás és az ápolási folyamat kapcsolatának, leggyakoribb implikációinak és alkalmazott szintjeinek definiálása az ápolás különböző területein.
4. A betegek/kliensek tanácsadás iránti elvárásainak és a tanácsadás alkalmazási lehetőségeinek megismerése a biztonságos betegellátás érdekében.
5. Jelentős eredmény lehet továbbá azoknak a mérési eszközöknek, valamint képzési/továbbképzési programoknak a kidolgozása is, amelyek nélkülözhetetlenek az ápolástudomány elméletének és gyakorlatának fejlesztéséhez.
felvehető hallgatók száma
1 fő
jelentkezési határidő
2008-05-27