Az európai kultúrtáj kialakulásában a középkori és újkori tájhasználat meghatározó volt. Ennek ellenére az ökológusok kevés figyelmet szentelnek ennek a korszaknak, hazánkban különösen keveset. Ebben a korszakban a helyi közösség nagymértékben függött a környező tájtól, ezért a fenntartható gazdálkodás, az ökoszisztéma-szolgáltatások hosszú távú fenntartása (kiaknázhatósága) alapvető cél volt.
Székelyföld esetében az önkormányzati jogokkal bíró közösségek a 16. századtól fogva írásban is rögzítették tájgazdálkodásuk szabályait (Imreh István történész nyomtatásban meg is jelentette őket). A tervezett kutatás egyik fő célja e szabályrendszer megismerése, ökológiai relevanciájának feltárása. Ehhez elsősorban a környezettudományban használatos DPSIR rendszer használata javasolt. Emellett récens etnoökológiai kutatásokat fogunk végezni, amelyek során dokumentáljuk a tájban ma élő emberek hagyományos ökológiai tudását (növényzetismeret, tájökológiai és tájtörténeti tudás, hagyományos gazdálkodás). Kiemelt célunk a történeti és a jelenkori ökológiai tudás és gazdálkodás összevetése és a táji (place-based) tudás fennmaradásának elősegítése. A kutatások várhatóan lényegesen bővíteni fogják az eddig csak humántörténetre és vegetációtörténetre alapozott képünket a hazai tájak változásáról, a folyamatok idő- és térléptékéről, a változás mechanizmusairól és a mindezek mögött megbújó hagyományos ökológiai tudásról.
Bejelentkezés
