Az emberi test ábrázolása egyidős magával az emberi léttel, így az erről való gondolkodás is
elévülhetetlen központi eleme az emberi kultúrának. A genézis történetének leírója kétségtelenül egy
szobrászt figyelt meg munka közben, és ehhez tudta hasonlítani az ember teremtését („...megformálta az
Úristen az embert a föld porából...”). Testazonosságunk és a hozzá köthető megjelenítési formák
végigkísértek bennünket évezredeken át – napjaink vizuális kultúrájának értelmezésében az agykutatás
legfrissebb felfedezéseit fürkésszük mohó kíváncsisággal. Testünk végességének tudatában élünk,
ugyanakkor mégis alig tudunk mit kezdeni ezzel a tudattal, a test vizuális reprezentációjának elképesztő
variációhalmaza és szövevényessége jól demonstrálja ezt a test-tudat komplexitást. Az attitűd nagyon
széles skálán mozog az aszkézistől, a test teljes leértékelésétől (a porhüvely csupán a szellem átmeneti
börtöne) annak túlértékeléséig, délibábos testkép-eszmények hajszolásáig, vagy materialista
megdicsőüléséig (testünkön keresztül megkonstruáljuk a self-ünket). Ugyanígy a formanyelv változatai is
óriási spektrumot fognak át a jelszerű, stilizált ábrázolásoktól a legkorszerűbb anyagokat használó
hiperrealista törekvésekig, esetleg az emberábrázolás teljes tilalmáig...
Fontos lehet minden hipotézis, minden eszmefuttatás, minden kutatás, amely a megélt alkotói munkából
táplálkozik, felismerve és elemezve annak sokszor szubjektív üzemmódját, élményanyagait; bármilyen
kérdésfelvetési és válaszadási alternatíva, mely a kronológiát, mint osztályozási lehetőséget másodlagos
jelentőségűnek tekinti, és a testábrázolás problematikáját nem csupán a tárgyak keletkezésének egyfajta
szukcessziójaként értelmezi, hanem rá tud csodálkozni például egy közel tízezer éves jerikói koponya és
egy napjainkban keletkezett, fagyasztott emberi vérből készült önportré reveláció értékű összefüggéseire.