A sclerosis multiplex (SM) a központi idegrendszer autoimmun, gyulladásos megbetegedése, fiatal felnőttekben a leggyakoribb neurológiai kórkép. A betegség kezdetén klinikai aktív (relapszus) és inaktív (remisszió) fázisok váltakoznak (relapszáló-remittáló SM, RRSM). Kezelés nélkül a betegek felében 15-20 éven belül szekunder progresszív fázis jelentkezik (SPSM): ebben a stádiumban a folyamatos klinikai rosszabbodás relapszusok nélkül is visszafordíthatatlanul progrediáló rokkantságot eredményez. Amennyiben a progresszió elindul, a jelenlegi terápiák hatékonysága elveszik, és a rokkantság visszafordíthatatlanul rosszabbodik. Az SM jelenlegi kezelésében egy terápiás ablak valószínű: korai, agresszív terápia csökkenti a gyulladásos aktivitással korreláló, késői progresszió kialakulását; a később indított kezelés kevésbé befolyásolja a progresszív rokkantságot; és a szekunder progresszív fázisban kezdett terápia már hatástalan. Mindez arra utal, hogy prediktív biomarkerekre lenne szükség, melyek korán előrejelzik, hogy kinél magas a szekunder progresszió kockázata. Három fontos biomarker körvonalazódik: (i) az agy képalkotó vizsgálata, az MRI; (ii) az optikai koherens tomográf (OCT), mely a retina különböző rétegeinek vastagságát méri, és feltehetően tükrözi a központi idegrendszerben zajló axon degenerációt; (iii) és a szolubilis, perifériás vérben illetve liquorban mérhető biomarkerek. A tervezett PhD tanulmány a központi idegrendszer szöveti sérülésének összefüggését vizsgálja e biomarkerekkel: a szisztémás és központi idegrendszeri gyulladással; az MRI-vel mért agyi funkció, struktúra és metabolit változással; és a retina idegsejt rétegének atrófiájával.